<
p r o j e k t
A T L A S / I I .
Í R Á S O K
s z é p i r o d a l o m / v e r s e k
V E R S E K
2 0 2 3
Neonprimitivizmus
Egy hordó lobogja narancs-tüzét,
cián-fényt búsul egy lámpapózna;
az iparzajt váltó tompa gépzene,
a betonból kiöntött éjszakát rója.
Egy tányérnyi pocsolya tükréről
fényt nyalogat fel egy állat;
a parfümpermetes fivére
– taxival kér helyet magának.
Az édeni klubok unott pultjainál
kígyóbőr tárcák kötnek üzletet.
Almabort isznak a bizakodó párok,
s szobáig – küzdve küzdenek.
A csendjét őrző naiv sikátorban
egy sommelier jegyzi az ammóniát,
s mint másodállású fáradt lektor:
nyugtázza plédjén a sajtóhibát.
Majd a nejlon-gazos ösvényeken át,
az acéltölgyek és vasfenyők felett;
belép a Nap, hogy aratni kezdje
az éretten zúgó neonfényeket.
Ómen
Én vagyok Isten rosszabbik része,
már csak azért is, mert ezt nem hiszem el.
Angyaltollas a pusztulás fészke,
s mind, aki szül: zuhanásra nevel.
2 0 2 2
Csillagot az égről
Ólmot öntök minden szóba,
mit kötéllel kötök magam után.
Járda-ösvény, villanypózna,
– szavaim húzom setesután.
A csillagok fent: fekete lében
vibrálják, hogy értük nyúljak.
Megkötötten, nehéz térben,
mire lépek – arrébb úsznak.
De ha én magam is aggattam
utánam az igaz terhét,
irigylem azt, ki gyorsabban
cipelheti könnyű szennyét.
"Csillagért nem vétek hazudni!"
Hát karom az égbe merítem,
S leszakad, mi sosem huny ki,
majd örökre elveszítem.
Látott szavak
Ázott cigisdoboz, megálló;
Gyermek, kacsakő, találó.
Lila ajkak, éhes látomás;
Nyakkendő, pincér, csámcsogás.
Sértett valóság, ringatom.
– karistolt pupilla, irgalom.
Rabság, izzadtan nélkülöz;
Szabad, céltalan parfümöz.
Plakátmagány és Nyugat;
Pekár úr, gyújtós, napilap.
Sikátor, fekszik, százasom.
– karistolt pupilla, irgalom.
Színeket okádó közöny;
Megfakult ráncok, köszön.
Kereszt, gyermek, máglyatűz;
Kereszt, fegyver, gázba űz.
Vers, pitvar, sóhajom.
– karistolt pupilla, irgalom.
Elízium
Ha maradsz, meddig?
Időből kivetve, teret nélkülözve
– mit mondanál?
Van még egy szálam, ha rágyújtanál,
persze, te nem dohányzol.
Csak hát egy nikotinista így adományoz.
A puha csend még köt minket a kanapéágyhoz,
kimondatlan szavam betakar.
Merengek... a napfény szentjánosbogarai
lomhán szállanak.
Mi jártunk már ott, ahol a hattyúkat lemérik.
Te láttál ott s én láttalak.
Még karjaim közt lüktet szívmeleg mellkasod.
Ezt az érzést - ha előbb halsz meg
– ugye rám hagyod?
Isteni pedagógia, minden, mi vetekszik;
hogy felkelt a nap, de ez a két test még fekszik.
Időből kivetve, teret nélkülözve,
ha maradsz, meddig?
Egy nem repülő gyerek
Tíz körül lehettem,
mikor bohócok jöttek a gyerekosztályra.
Asztmám volt gyerekkorom egyik botránya,
mi már annyi figyelmet követelt,
hogy be kellett ide feküdjek.
De erről nem volt szó. Bohócokról nem.
Belém égett az a furcsa, feszengő érzés,
hogy ezek a felnőttek a túlzó színeikben
és idétlen ruháikban azért jönnek,
hogy foglalkozzanak velem.
És majd nekem
válaszolni kell a kérdéseikre és figyelni rájuk,
s így egy időre eljátsszuk,
hogy ők nem felnőttek és nem idegenek.
De persze úgy, hogy én maradok gyerek.
"Megtanítsunk repülni?"
– Kérdezték. De erre mi mondható?
Akartam-e kórterem társaim szemében
lenni oly korhadó,
hogy "nem"-mel felelek?
"Igen."
"Jaj, nagyon jó!
Akkor először emeld fel a fejed.
Jó... most visszateheted...
most pedig a kezed!"
Így mentünk végig minden
komponensemen.
"Kész is vagyunk!
Most már repülhetsz... indulhatunk?"
Én továbbra se korhadok:
"Igen."
"Akkor most visszaszámolok
és amikor a nullához érek,
tested részeit ugyanígy megemeled,
csak most mindet egyszerre!
3... 2... 1..."
Kedves bohóccá lett felnőttek!
Nincs gyermek, aki értené a gügyögést.
Nincs gyermek, akit edukál
a plüssállatok óriás feje,
és a testükbe rejtett,
recsegve ordító műanyag daganat.
Nincs gyermek, aki azt, hogy
"Anyu és apu szeret!",
de úgy viselkedniük már nem lehet
– megérti.
Mert nincs gyermek, aki megtanulhat repülni.
Nincs ilyen gyerek!
Csak aki semmit se ért belőletek,
de olykor nevet.
Érvek
Egy ember a kőnek
mutogat, grimaszol, dühöng.
Isten ellen érvel:
"Nem vagyok különb!"
A magyar áldás
▽
Illatozik a köhögő rét,
a radioaktív virágok.
Véres kézzel csokrot szedek,
fütyörészek, dalolászok:
"Az én babám, az én babám,
hazavár és fekszik;
szürke szeme, hideg szája
halottan is tetszik!"
A rekedt dallam tovaszáll,
zenget egy hamuerdőt;
a Tiszántúl felidéz egy
hajdani gombafelhőt.
Egy kukászsákból a kezem
pikniket terít a napra.
Tarisznyám rohadt almáját
szilánkos ínyem harapja.
Ó, ha a kutyám itt lenne!
Terelné a nyáj tetemét!
Hűséges és szót fogadó,
kuvasz-halott keverék.
Későre jár, hát indulok.
A kráterfalu már várja;
e derék legény kertjeiben
az aknáit megkapálja.
A hazaúton talpam alatt,
dalomhoz csontok ropognak.
Egy hígítóban ázott kalács
morzsái mögém potyognak.
Így másnap, hogyha erre járok,
tudni fogom a jó utat!
Csak követnem kell a halottá
szelídült galambokat.
Tetőtlen vályogházamban,
sírcsendet játszó dudások;
Népemmel öröm e tor
– bő dögkútból vacsorázok.
Száll a pipám mustárfüstje,
az ágy vár – merev törődéssel.
Isten megáldotta a magyart
jó kedvvel, bőséggel.
V. Jubileumi Nemzetközi
Mécs László Irodalmi Díj
III. helyezet
Ragyogás
▽
Hát emberré züllött az anyag.
Csillaglétet szomjazó gyertyalángra.
S talán ezért olyan telhetetlen,
Hogy pokloknak tetsző méretekben,
Mindent lángra gyújtva végül,
Ragyogjon a mohósága.
De békét mégsem talál.
S majd ha minden erdő egyszerre ég;
A Nap melegét úgysem adja,
Fényét másnak nem mutatja;
Hamujával itatja át
Az űr poros fellegét.
S e felhő egyszer megforog.
Mindent, mit gyűjtött, egyberánt.
Az idő pedig összezülled
Magjában forróvá fülled,
Szikrát köpve, megteremti
A tömör fényóceánt.
Hát csillaggá érett az ember.
Gyertyalétet megvető ragyogássá.
S most, hogy már nem telhetetlen,
Mennyeknek nem fedhetetlen;
Legyőzve az anyag által,
Így válhatott önmagává.
V. Jubileumi Nemzetközi
Mécs László Irodalmi Díj
III. helyezet
Szigony
Van ez a tenger.
Búbetegen, búbetegen.
Lomhán csapdos, felesel egy sűrű éggel,
s egy parttalan messzeséggel.
Ezen vizekre ítéltettünk.
Hogy úszunk, vagy sodródunk, ki mondja meg?
A menekvés gondolata elmerül,
megtelt tüdőtől megfeszül,
s a mélyben egy iszonyú szigony
három ágának egyike
végez vele, végez vele.
Ez a tenger van.
Búbetegen, búbetegen.
Ó, kedvesem!
Te csak fogd kezem!
Még úszunk, vagy sodródunk, ki mondja meg?
De jelen vagyunk,
kéz a kézben, hol ölelésben,
s szemünk könnyeket nevet.
Mert a szigony két ága
még szabadon maradt.
S így, amikor elmerülünk,
lesz hely, ahol megpihenünk.
Ki vihart vetett, békét arat,
és egy csendben értő eget.
Így is lehet, így is lehet.
Ima
Puhatestű vétkeimen taposok,
mikor jót teszek titkon, s hiába.
Ha oly bűnöm lesz, mi bajotok;
add Uram, essek szilárdra!
Argumentum
Te naiv bolond!
Mire a zaj, mit oly mohón szikráztatsz?
Csapkodsz, ugrálsz, megfeszülsz,
de az igazságért csak valóságot láttatsz.
És mindezt a falak között.
Még a vádiratod is magad írod!
Mit vársz? Hogy e tükörrel majd jobban bírod?
Te intrikusok ideálja! Senki se fog rád nyitni!
Nem vagy elég! Fogadd el! Értsd meg!
Ha pedig ezután is folytatod, nem erény az,
csak szánni se jó vétek.
Hogy az eget akarod tükrözni?
A vízfelszín majd összegyűri.
Megszerettetnéd a fákat?
Senki se beszél platánul,
s egy panel is ad hűvös árnyat.
Te csak ragyogni akarsz!
És úgy hiszed,
belső magod fényességét,
forróságát jól ismered.
És ha ezt láttatnád,
ajtódat kitárva,
már közel se lennél olyan
méltó, se ragyogó.
Mondd, az effajta kontroll
mitől egy nemesé, mitől jó?
Hisz minden égbekiáltásod
halk és dadog!
Az aranykor pénzét, ha meg is kapod,
senki se nyit rád, hogy továbbadhasd.
Vágyalakod szomjas,
Itasd meg és hakniztasd!
Poroltak már le gőgtől mocskos aranyat,
és ugyanúgy fizettek vele,
akárcsak az örök-tiszta gyöngyökkel.
Öld hát meg magad: szeretettel!
Öld meg magad, nyúlj be a bordáid közé,
ragadd meg szívedet, majd szorítsd,
szorítsd meg erősen,
míg szét nem pattan az izom,
míg ketté nem szakadnak az erek,
s ha majd ez a cafat hús
végleg robbanásig reped...
rámarkolhatsz a boldogságra.
Az apró arany idillre,
mi még az obszidiánt is
porlasztani képes.
Lám, lám. Látod?
Ha sírba vinnéd ragyogásod,
már nem is lenne rémes.
2 0 2 1
Líra és Én
Énem s lényem
ős eklektika,
minek talentuma:
teremtő pusztulás.
Hív a koncentrált
lét produktuma,
kat-arz poetica,
inverz elájulás.
Mű-vész et verae
nevel a halálra,
abszolútra vágyva,
mint lelki igény.
S felgravitál, mi
szellembe ragadt,
világokra hasadt,
Ő, a lírai Én.
Anthropolis
Föld felett és ég alatt,
az élet betonszarkofágja;
időn kívüli panelház, hol
lét oszlik fel a szobákra.
Az Én lakásom is itt van,
fogalmaim a bútorok.
Tágas, tiszta, dohos, szűk,
– attól függ, mit gondolok.
Otthonomnak a balján
lakik Három nénike.
Unalmukban sorsot fonnak,
kötőtűjük létige.
Jobb szomszédom a Halál,
ki éjjel a falat kaparja.
Örök panasza, hogy csak
az időben van hatalma.
Fölöttem az Isten él,
Sokszor hallom: nyugtalan.
Éjjel-nappal minden ember
zaklatja őt untalan.
Szemben a nagy Világűr
honol a túloldalon.
Felhő-függönyei lógnak
egy végtelen ablakon.
Alattam a Házgondnok,
szobáiban oszlopok.
Egy lakó sem látta még,
de olykor-olykor felkopog.
Pilinszky
hommage à P. J.
Te: a figyelem óceánja.
Én: a párát felfogó üveg.
Civil kézzel erre írok,
Vágyva tiszti kesztyűdet.
Ősanya
Sokszor hívogat az éj, ha magammal vagyok,
Bekúszik a sötétje, majd mélyfeketén ragyog.
Minden élőt körülöttem hideg hamuvá éget.
Hát kell ez nekem? A parázs szerelmesének?
Örök éji ősiség ez – halkan suttog, szólít.
Nem tenné, ha igaznak látnám a valódit.
Ősanyám, ki beleszült a vágyak pestisébe;
S hogy hiányzom neki... talán az egyetlen vétke.
Mert lázas homlokomnak ő hideg kezét adná.
S ha lelkem újra leszületne, ő megsiratná.
Feledni sem hagyná, mit benőtt egy gaz élet,
A véget sosem érő kezdet nélküliséget.
A hagyatékról
Ó, régi szellemek!
Szikráztató kezetekben.
Asztalra dobott lélek-szikla:
faragjátok, de kegyetlen.
A semmiként ítéltek minket,
irreális életünkre.
Ó, régi szellemek,
véssétek jól az eszünkbe!
Neked
Édesanyám méhének egykoron lakója,
Legbölcsebb Te voltál, mindennek tudója.
Fény nem látott, mégis megvilágosodtál;
Tudtad, nem bírnánk el, amit nekünk hoznál.
Megérezted, a világunk tisztaságból nem kér,
Ezt meglátva ártatlanul visszakéredzkedtél.
Vers, ami elhagyott
Ez a vers engem elhagyott.
Legyen hát a tied!
Nálad talán örömet lel,
S nem hagyja el a kedv.
Én sokat gondozgattam,
Mégsem volt elégedett.
Sose tetszett önmagának,
Szépségében kétkedett.
Miért hazudjak? Szerettem!
Rímeit szívvel faragtam,
Lelket költöztettem belé,
S most mégis lakatlan.
Jön majd másik! Minek sírjak?
Hisz vannak rengetegen.
Más verse is szökött már el
Azért, hogy velem legyen.
Temetésen
Tavaszi hóvihar dühöngött,
Ellene volt a dicső szónak.
Majd az égnek angyalai
A borún át napfényt szórtak.
Néma sírás és kiáltás,
Magasztalva habogtak.
S látva ezt az angyalok,
Tolmácsoltak a halottnak.
Az ihlettől áztatottnak
Üzenték a könnyei:
Boldogság csak úgy lehet,
Ha van, mi felemésztheti.
Az ember nem ismeret,
Nem a vér köt köteléket;
Nem szűnhet meg senki,
Aki az időből kilépett.
Nyáron kabátban
Ő csak vigyáz rád, hogy meg ne fázz,
hogy meg se horzsold magad.
Mi télen áldott, most átkozott máz
s áldás, ha felszakad.
Ölelésed vágya időszakos,
holott ő ugyanaz maradt.
S ha kitartasz, maradsz csatakos,
ki a volt divatba ragadt.
Így lesz ugyanaz a szeretet,
máskor és máshol,
semmirekellő.
Ascensio
Roskadozom, mert roskadtam már,
erőmet végesnek ismerem.
Osztozhatok-e a vanság súlyán
olyannal, aki nincstelen?
Válaszul gyengén belém karol,
ki szárnyatlanul, mennyből kivetett.
Könnyűtől terhesen zuhanunk, már
az égi világra, a földi helyett.
Μονόλογος
Mit mondhatnék?
Csak a legbelső titkom van.
A fájdalmam, a gyötrelmem,
a kétségem s a boldogság:
mi maga a megszólítottság.
Mi – még ha káprázat is –
nekem bizonyos.
S mint olyan: kötelez.
Talán a lélek természete ez,
mi ha hazatalál, többé
nem maradhat honvágy nélkül.
Mi a személytelen katarzisba mélyül.
Ez kísér, amióta az eszemet tudom,
s én ezzel sírig tartozom.
Apró fizetség ez, apró rézérme,
amit reménytelenül visszaadok.
S ahogy a Nagyok, kik – ugyanúgy –
törleszteni sosem tudtak.
Köszönöm a világnak,
hogy Ők számomra látszottak,
s aranyukat adták
egy vas-halott városnak.
Hogy dolgom méltó vagy érdemes?
Áldás és átok ez: megtudni nem fogom.
Én csak itt vagyok, itt lakom,
ahol végtelent áldoztak,
alázattal és reménytelen,
és rám nehezedve és teljesen.
Mindeközben
fogyatkozó szeretteim
szolga sorsba vetve,
szorosan kell fogják kezem,
máskülönben elesnék,
minden egyes alkalommal,
valahányszor más előttem összerogy;
mert az kiáltani nekem fog,
ki csuklóján a hegekkel,
küzd az Istentelennel,
ki mást temet és fulladozik;
sebeiben botladozik,
megutál és éhezik,
gyűlöl, gáncsol, megszűnik...
ki azért hűl ki teljesen,
mert meleget könnyezik.
A legbelső titkom, hogy
holtomig ő táncoltat,
De amolyan vezeklésül,
rézgarast ad fizetségül,
s így legalább törleszthetek
egy vas-halott városnak.
Rekviem
Haragszol-e a gyermekre,
ki lepkét kerget a temetésen?
Hisz élted tükröződik benne
az örök, s múló egészben.
Így üldözöd boldogságod,
minden más, csak rekviem.
S a lepke – hajszát befejezve –
a koporsón megpihen.
Koporsóban
Fekszem. Van mit kipihennem.
Magam sem tudom, miért siettem.
Még kezemben szorítom az ágat,
Mi árvája volt egy hulló fának.
Nem kérve kaptam a szomjat,
Nem is viseltem jól a rosszat.
Ember voltam, ki élve látott,
S ki halva érti meg a világot.
A kozmosz is rám un, abbahagy.
Egy madárének a visszhangba fagy,
Elfoszlik, mihez mérném magam,
A tenger vagyok, mi parttalan.
Sóhajtok. Még kicsit helyezkedem.
A száraz gallyam elengedem,
S ha a porladó irgalom megkönyörül,
Zöld ágak nőnek a bordáim közül.
Most jó csönddé köpülni a hangot.
Málló kőnek látni a smaragdot;
Tánc után meghajolni, verten.
Fekszem. Van mit kipihennem.
Megbocsátás
Nekem Isten meg ne bocsásson!
Csak az, akinek vétek.
Mint embernek, bűnözni szokásom
S így csak emberi kegyet értek.
Az Istennel ha majd találkozom,
Jótól s rossztól lemosdat.
Együtt nevetünk a halálomon,
S Ő újra átad a kosznak.
Istenről
Ha ez a vers az Isten,
A mi világunk csak egy betű.
Körülötte a szó, a sor, a rím:
Mind végtelen természetű.
S te betűbe zárva gyötrődve kiáltasz:
"Miről szól a vers?"
Ha ez a vers az Isten,
Te egy betűt sem ismersz.
2 0 2 0
Illumináció
Halottnak hittem a hitet;
Nihilnek a toporgásom.
Megmártózva az Űrben
Dideregtem, hogy fázom.
Most a napon elfeküdve
Szárítom a viasz szárnyam.
S lőn, a vágyott disztancia,
Rám pihen a földi nászban.
Malomkerék
21 grammnyi fény szekere,
Nehezebbet hoz magánál.
Várja az ég malomkereke,
Mi csillagot morzsolva kántál.
Egy Titán dobta le magáról,
Őt, ki maga porát őrli
Kenyeret süt a halálból,
Amíg a tűz a nevét őrzi.
Sötét anyag
Éjsötét mélységgel magamba fáradva,
Hullok alá a bő semmibe áradva.
Hamuhűvös szemcsék porködnyi felhőbe,
Mállanak szét a mindenben elrejtőzve.
Egy csepp parázs golyóbisra forog, megkövül,
Fényem földre érve rikító kéken felröpül;
Szememből átlátszó vér fut le a tavakba,
Tüdőmre állva erdők érnek a magasba.
S látlak ott téged, ahogy eszel a tiltásból,
Összefogsz mindent, majd hazudsz a titkáról,
Hogy "a hamu és por: az egyetlen mi marad!"
S lőn a fény lénye a legsötétebb anyag.
Holdtaláló
Jajszó repül át fölöttem,
Megáll a hatalmas szárnya.
Eltakarva az éjszakát,
Fényeket űz a másvilágra.
Nagy hegyek a messzeségből,
Mély közönnyel körém gyűlnek.
"Hová tűnt a Hold, a csillag?"
Kérdezik, majd eltűnődnek.
A fény pora még a számban,
Lassan szép emlékké romlik.
Feketén ragyog az égen,
S a jajszó rám omlik.
Zsebemben kutatni kezdek,
Könnyes rongyban egy titok.
Kibontom a zseblámpám
S a Holdra rávilágítok.
Anyag és Szellem
Ha viharnak dühe a szélből ered,
Úgy fény gyámolja a nap melegét.
Üveg nélkül, ablak a keret,
S izmában mérik a hős erejét.
De lehet-e gonosz fémből a fegyver?
Aljas a toll, ami paktumot ír?
Ártatlan szemét otthona a tenger,
S halottak nélkül is nyughat a sír.
Halálból élünk semmivé, mégis
Atomok rezegnek szerelemmé.
Míg a tudat bűn, a lélek az égisz,
Így lesz a szellem elevenné.
Szkítia hírnöke
hommage à Ady
Göncöl szekerén, Tejúton megállva,
Kozmosz nyelvével lettem én megáldva.
Ajkam, a lelkem szabadnak eresztvén,
Táltosokat áldd meg a híres Vereckén.
A Holdból is, ha kell, darabot harapok,
Ha egyszer hibázok, szanaszét szakadok.
Gyermekeimet a nagyvilág csodálja,
Miután párat belelőtt a Dunába.
Van kontinens, minél idősebb vagyok;
Van, ki történelmet ír, s én: hagyok.
Nemes, büszke, tépett és fanyar,
Ősi könnyeiben áztatott magyar.
Fénykép
A lepkeháló kezemben;
Kifeszített szűzi anyag.
Elkapom a jelenben,
S a pillangó úgy marad.
Kattan, ahogy rázárom
A fémdoboznyi sötétet.
Filmre vetett lázálom;
Lepkét ölve föléled.
Vörös fényben kiszárítom,
Szárnyai közé tűt szúrok.
Egy keretbe kiállítom,
Ő marad, én elmúlok.
Egy exponált szárnycsapás
Hurrikánja most zubog.
Viharban állva látomás:
Tűhegyen hogy pusztulok.
Éra
Ülj fel hát a felületességre,
Csak betűket látni, az arra való.
Az igazság: a hóban a mag,
De mi nektek való: a magban a hó.
Ha taposás vágya időtlen űz,
És erdőkért könnyeztek fatelepet;
Anyánknak földjére sót prédikáltok,
Így ne temessem a kikeletet?
A múltunk se mesélt sohase szebbet,
Esőtlen érák, napok feketén.
Hogy megláthassam az igaz hajtást,
Idétlen eszme, vagy jövőmben él?
Mégis álmomban kibukik a sarja,
Mi nem kért vizet, se a fény melegét.
Megsiratom holtamban és ébren
A kikeletünket: a szénfeketét.
Ébredés
Úgy lennék, ki lehetnék,
eszméim szent harcosa!
Mégis pőrére vetkőztet,
s kiköp a vágy alkonya.
Boldogtalanok szerelme;
kapok, mégsem adatik.
Szellemet győz le a teste,
partra vetve javait.
Ó, te élet! Szép gyötrelem.
Könnyebb lennél gonoszul!
Tiszta kezem úgy szorítod,
szívem beleszomorul.
Gyenge vagyok, úgy hiszem,
megvetni magam volna jó.
Lelkemnek a test a vágya,
s testemnek, mi porladó.
Macskát láttam
A minap macskát láttam én,
Fiatal volt s koromsötét.
Ki babonát éltet, őmiatta
Kerülné az utca kövét.
Fehér hírnök előtt görnyedt,
Kit megfosztott a kék égtől.
Szárnyak kócos tollai közt
Csőr pirosodott a vértől.
E gyászruhás, apró párduc
Áldozatát mohón tépte.
Hisz a galamb szabadságát
A halálnak is megígérte.
2 0 1 9
Atlasz vállán
Életunt fák köszönnek rám, mikor az utcára lépek.
Nálam is álmosabbak, ahogy dülöngélnek.
Még egy cigire is rágyújtanék, pedig sosem dohányoztam.
Mennyivel jobb volt, mikor még "csodálkoztam"!
Hát semmivel... és csak őseimtől kérhetem,
Hogy ne haragudjanak rám ezért, ezen az életen.
Talán igazam sincs, de ha nincs, mit gyászolok?
Ha mindenki szaladna, én miért állok ott?
Már magas házak állnak körbe, és cigit is kaptam.
Prométheusztól tüzet – mit csak erre tartogattam.
A fehérmeleg leheletem füst nélkül is látom,
Csak le ne hamuzzam a rám túl nagy kabátom.
Tovább emészt múltam, a mélyfekete fátyol,
Bár színeket színlel, feketében gázol.
Mert lelkem bújt meg alatta, könnyét hullajtani,
Kit már Atlasz válla nem tud megtartani.